Nehéz rátalálni, a baj, hogy általában túl későn a nőket, meg a férfiakat.  Ahogy kiderül,   ez beborult, a fúzió, hibás prózák, hogy a lábjegyzetek nem illettek össze. Elgondolkodtató, hogy csaknem szenvedélyesen felfüggeszti, hogy ő nem gondolkodik, sokkal inkább csak érez, felcserél valami kognitívet a sokkal líraibb “második kötetre”, az emocionális biciklire. Retrospektív és kontextus felől nézve a “defaszvoltam”-okkal együtt. Ez így továbblépés, alapvetése a repedés. Horizontális és ugyanakkor vertikális istenezés. A másik én, te, ő, mi… az egyes szám, a többesszámok minimum joga. Az egyetlen verzió a leépítés és a kondicionálás. Dekonstruktív szemlélet, van társam, de majd nem lesz. Vagyok, tehát nem leszek. Akcióban szereti demonstrálni báját, vádlija megfeszül, vitáznak a végtagjai, hangja három arctalan torzó. Nélkülem ő van, tündököl, ő érez és ő “szerelmes egy faszba”. Egy faszba szerelmes (nem degradáló jelzőként a személyre vonatkozólag, bár iskolás viszony és kapcsolat van köztük). Megcsúnyulnak párnázott perifériái, kétoldalt egysíkú lesz, origója kettőnk közti különbség. Undorítóan emberi lesz, egy fotóalbum díszpéldánya, objektív. Elviselhetetlenül kedves, az ütés helyett fájdalmasan egyhangú ölelés, más-más testekben és időkben. Utálatos megértés felvált minden ösztönös szenvedélyt, megoszt és képes visszafele simogatni a szavakat. Absztrahál szövegtestéből, kiírja magát az alcímek tágasságából, megszűnik a bizalmatlanság költészete, dialógusunk helyét egy narrátor veszi át, miénk. A mi dialógusunk. Birtokviszony, mely egyaránt birtokolja ismétléseinket és kihagyásainkat. A külváros utalások segítségével áthelyezi központját a belső kerületekre, “pina és fasz együtt basz”, hiszen ez így logikusnak tűnne. A cselekményszál, élettörténetünk egy téli éjszakán egy utazó holmi provokatív poggyászának marginális területére sodródik, frekventáltsága távoli közelmúlt. Eliminatio codicum descriptorum. Eljárt az idő a kedvtelen Fakszimilék felett, a teremtő szerepe, a valaminek az újraírása. Nehézségeink épp ebből,  a vágyaink vándorlásából hozza létre az örökérvényűség illúzióját. Ide kell egy Picsa kontrasztnak. Az ő fallosza karzat, tényállás. Amely hosszútávú valóságából adódóan  kultuszt eredményez, ami keresi önmaga archetípusát. Milyen egy nő, egy férfi szerelmes tekintete, miben manifesztálódik, mibenléte. Ja, és ő meg materializál. Leszel neki idegen szó, veled együtt -összetétel. Receptje a nem-megvalósítandó, azonnal mosolyogva elutasítandó rendnek. Ő egyszerűen nem gondol rád, ő mindössze csak rádérzett valamikor, és azt is rosszul. Végül vizsgamunka, “jelentéktelen” számunkra számokban mérhető, maradnék maradék. Eltűnt az önzés, az az édes, könyörtelen. De nem gondolkodik. Ösztönösen érez, grimaszol, hadonászik. Ösztönösen baszik.

Ákos mi barátok vagyunk,
mit mondjak?….hiába
Cimborám voltál te minden;
partimban, utazásban és hibámban
Együtt rengeteg nőt emésztettünk meg,
és közben magunkat is fel-fel emésztettük,
lelkünk apró és eddig nem-ismert, pókháló
szőtte üregeit kitőltötte a fény,
amit én rendszerint és akkurátusan reggel
hánytam ki. Te takarítottál utánam.
Emlékszel? Dobogókőn, hogy dobogott bennem az élet
dohogtam ki magamból a rengeteg érvet,
hogy család, tervek, nők….rengetek averzió
egymással hitettük el, hogy minden megoldható..

Alapítottál egy céget. (Igen ez egy semmire nem
törekvő némileg epikus vers.) Én meg mindig
mondtam, hogy legyen a neve MédiaNovák,
ahogy e két gyerek megújítja a médiát…. nem
szlovák eredendően nyelvi kérdés, de mindazonáltal
a többesszám és a többes többi.

Csináltunk rapalbumot, az ivásért,
csináltunk partykat az ivásért.. és én tőled is bszedtem a jegyet.
És mondtam neked, hogy egyetlen versbe sem lehet
beleírni azt a szót, h temérdek…. ez egyszerűn trampli.

Eszembe jut. Célzattal elláttuk anno a felületet, prognosztizáltam. Rákenhető.
Mostantól egy-egy kötőjeles világsláger részletet közlök a bejegyzés elején, magamnak.
Holnaptól nem lesz másképp semmi, főzöm a levest, és főzök majd vacsorát. Nyelvtanilag, és lélektanilag egyaránt. Shannon szerint az állapotok uralhatatlanok, Weaver modell, mióta világ a világ. Zavaró a seholse levés pikantériája, hogy ő valamilyen és én valamilyen vagyok. Vagyok mint idegenség. Könnyű rálelni az utalásra. Összegyeztethető, mert az ember a megértésre. Az Esterházy rugó technikájával. Nehéz helyzetbe vágtuk magunkat, már rögtön az első királyi többes említésével/alkalmával, hiszen nem láthatsz át a laza érzéktársítások és asszociációk Ariadné-fonalán. Alapvetően a találkozás eleve valamilyen, benne foglaltatik mondjuk ki valamiben. Meghatározza a környezete, ugyanakkor kontextusfüggő. A kommunikáció alaptalan miértisnei. Befejezetlen és pontosan ezen tulajdonságának köszönhetően körmönfont. Még mindig nem érthető, de talán érthető-e, és abban az esetben, ha igen, akkor mégis kinek. Szemantikai zajokkal. Ha elfogadjuk, hogy jel mindez, jelölttel meg jelölőve, és van címzett is, olykor, továbbá ugyanígy elfogadjuk a tényt miszerint a közlés eleve egy motívumrendszer, a maga rendszerszabályaival, akkor nem árt ismernünk Roland Barthes, vagy esetleg Ferdinand de Saussure nevét. Ámbár ezen feltételezések, miszerint az ismeretek együttese elég lehet bármihez is, vagy sem. A hallgatás és a szünetek szerepe a következő: Mit lehet tudnom? Mit kell tennem? és a legfontosabb: Mit szabad tennem? a kérdéssorra a válaszok meggyőzően hatnak.